A magány leple lassan száll rám, mint a rideg,
nyálkás őszi köd London kietlen utcáira. Belep én, pedig huzakodás nélkül
burkolózom bele, kizárva magamból és elzárva magamtól minden tényezőt. Csak én
és a magány.
Csak én vagyok egy magamba a magányba burkolva,
gondolkozva a múltamon, azon az egyetlen dolgon, ami még az enyém. A lelkem az
ördögé, a testem a pengéké, az elmém pedig már összeroppant, csak az emlékeim
az enyémek. A fájó, keserű emlékek melyeket mazoista módon mindig felidézek.
Nem tudom miért. Talán büntetésképp, hogy
szembe nézzek végre azzal mit is követtem el? Vagy, hogy emlékeztessem magam
arra, hogy valaha volt életem?
Az elmém sebesült. Megtört, mint egy régi
tükör ezzel eltorzítva a világot, amely benne élt… eltorzítva engem. Olyan vagyok,
mint egy szárnya törött madár. Régen szárnyaltam a fellegek közt a fantáziám
határain, most pedig földhöz vagyok ragadva, a szárnyaim letörtem, semmit nem
érek.
Egy ideig kiáltoztam segítségért, de senki nem
hallotta, nem hallották a néma sikolyaimat, csak hagytak elveszni a homályba.
Próbáltam összevarrni törött szárnyaim, azt hittem sikerülni, hogy pár öltés a
hazugság cérnájával melyet én hitettem el magammal, sikerülni fog kitörni a
homályból. Tévedtem… szárnyaim úgy hulltak széjjel az első felemelkedésnél,
mint a kártyalapok a szélviharban és visszazuhantam.
Azt hittem ennyi, hogy innen már nem eshetek
mélyebbre, de ismét tévedtem. A padló mindig beszakadhat, és egyre lentebb
zuhanok a sötétségben, míg nem fényt látok. Talán a mennyország fényei? Nem
mennyei fény az, ha nem a pokol tüze. A pokol tüze mely szinte már feléget.
Felperzsel, lángok közt égek el újra és újra
iszonyú kínok közt, és azt kívánom, bárcsak láthatnál. Lásd, mit tettél. Nem
téged kell okolnom… magamat. Én voltam az, aki nem látta mit művelsz velem. Én
voltam az, aki hagytam, hogy darabokra törd a szívem, mint egy üveggömböt, majd
összeragaszd és eljátszottad ezt újra meg újra, míg nem a végén már nem tudtad
össze ragasztani.
Annyi törés, annyi heg, annyi vérző seb volt
már a szívemen, hogy már nem tudtad összeragasztani, de nem is érdekelt téged.
Ott hagytál, keresve magadnak egy újabb szerencsétlent.
Itt vagyok… láncra verve, vérben ázva,
feltépett mellkassal melyben utoljára dobban meg néha a szívem melyet oly
annyira széttéptél. Forró vérem szinte perzsel, jobban, mint a pokol tüze.
És itt a halál torkában, utolsó leheletemmel,
egy elhaló rekedt hang hagyja el felégetett torkomat, mely annyit mondd… Szeretlek.
